XI. rész

Új remények

Ezalatt az Intézetben egyre nött  a feszültség. A professzor hiába kereste Sophie-t, hiába vette igénybe még a Cerebro-t is, nem bukkant a lány nyomára. Eddig még nem igazán aggódott érte, de most már igen. És a lelkiismeret is furdallta, amiért nem próbálta megakadályozni, hogy elmenjen. Hiszen akkor a lány maga volt Meteor, tele gyülölettel és harci vággyal. De most… Charles maga sem tudta, mit is gondoljon. Még soha nem látta azelött Meteort, de már sokat hallott róla. Egyike volt a négy Istennönek. A tüz elemének Úrnöje volt, kinek hatalmát semmi sem törheti meg. Vagy legalábbis semmi, ami eme Földröl származik. Charles gondolataiba mélyedve ült  dolgozószobájában és egyre csak az asztallapot nézte. De nem látta. Csak nézte, miközben fejében egyre hullámzottak a gondolatok. Hirtelen felnézett. Tudta, hogy valaki áll elötte, ezt a képességei nélkül is meg tudta állapítani. Logan volt az.
- Még mindig semmi? – kérdezte a férfi.
- Semmi – válaszolt Charles – sehogy sem akadok a nyomára.
- És mi van, ha valami baja esett? Ha megsérült, vagy ha…
- Erre ne is gondolj! – csattant fel egy éles nöi hang.
- Ororo?! – nézett rá döbbenten Logan.
- Igen, én! – morogta a nö sötéten – ne gondolj rá, hogy mi van a lányoddal. Az nem segít rajta. Inkább azt találjuk ki, hogy mit tegyünk, ha Szerene megjelenne. Ez most sokkal fontosabb.
- MI LEHETNE FONTOSABB, MINT EGY EMBERI ÉLET? – üvöltötte magából kikelve Logan.
- Több emberi élet – válaszolt Hank a nö helyett – ha Meteor elbukik, akkor szembe kell néznünk egy újabb Apokalipszissel.
- Tudom – morogta halkan Logan – sajnálom. Én csak…
- Tudjuk – mondta lágyan Ororo.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Sophie még mindig az ágyon ült, de már nem érezte elveszettnek magát. Igaz, arról fogalma sem volt, hogy fog kijutni ebböl a szorult helyzetböl, de remélte, Meteor segít neki. Bár azt nem tudta, Meteor most mennyire erös az utóbbi viadal után, de azért reménykedett benne. Ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodhatott. Meg hogy újra viszontlátja apját. Nem tudta, mennyi idö telhetett már el, amikor lépéseket hallott. Hamarosan kulcs csörrenését hallotta, majd valaki kizárta az ajtót és benyitott. Sophie megrémült. Drag volt az személyesen. A férfi most is jól öltözött és jól ápolt volt, mint egy igazi úriember. De a lány már ismerte, tudta miféle gennyes alak, hiszen elrabolta és arra kényszerítette, hogy ébressze fel Szerenét. Aztán nem sokkal ezelött bezárta ide. Sophie-t a félelem mellett undort és megvetést érzett a férfi iránt.
- Örülök, hogy újra találkozunk – mosolygott Drag.
- Én egyáltalán nem – morogta Sophie és egyenesen a férfi szemébe nézett.
- Azt látom – mondta Drag – de te akartál utánam settenkedni.
Sophie erre nem tudott mit mondani. Tudta, hogy a férfinak igaza van, hiszen lényegében tényleg önszántából követte a csuklyást. És most alaposan benne volt a pácban. Fogalma sem volt, hogy tudna kimászni belöle. Itt egyedül Meteor tudna segíteni, de nem tudta hogyan. Nem maradt sok ideje a töprengésre, mert Drag odalépett, durván megragadta a karját és talpra rántotta.
- Aúúú! Ez fájt! – kiáltott fel Sophie – ki akarja tépni a karomat?!
- Hagyd abba a nyivákolást! – dörrent rá a férfi – most velem jössz! Terveim vannak veled. Most, azonnal!
Kiment és maga után húzta a lányt, akinek még csak tiltakozni sem volt ideje. Lementek egy lépcsön, majd bementek egy ajtón. Sophie kis híján felsikított attól, amit ott látott. A teremben egy asztal volt, egyik oldalán késekkel. Akár egy boncasztal. A másik oldalán egy másik asztal állt, rajta egy nöi alak feküdt. Szerene! A lány rémülten nézte a hullafehér arcot, a hosszú fekete hajat, a fekete ruhát. Már másodszor látta az Istennöt, söt Meteor harcolt is vele, de így is félelmetes látványt nyújtott. Drag az asztal mellé vezette Sophie-t és megállt Szerene mellett. A férfi megbüvölten nézte a nöt, és Sophie is ugyanígy tett. Bármennyire félt is töle, elbüvölte az Istennö rideg, hüvös és gonosz szépsége, nyugalma. Szeme csukva volt, mintha aludna. Akárhogy is akarta, nem tudta levenni róla a tekintetét. Maga volt a tömény gonoszság és sötétség, de szépsége bárkit büvöletbe tudott ejteni.
- Nézd meg öt! – hallotta hirtelen Drag hangját – hát nem csodálatos? Íme a nö, akit mindenkinél jobban szerettem, s most nem több puszta árnynál. Azelött hatalmas volt, kegyetlen, senki és semmi sem tudta megállítani, de most már alig él. És ezt te tetted vele! Te, te szörnyeteg!
Sophie riadtan hátrált egy lépést. Tudta, hogy nincs hová mennie, de ez most nem érdekelte. Drag azonban résen volt és gondolatával megállította a lányt, úgyhogy Sophie egy lépést sem bírt ezután tenni.
- Tudod, miért hoztalak ide? – kérdezte Drag, majd a lány értetlen arcát látva folytatta – hogy Szerene újra éljen! A véred kiszabadította, de nem tartja örökké életben. Szüz véred csak egy idöre volt elég neki, de most többet akar. A véredet akarja! A véredet akarjuk, hogy visszanyerjük erönket és azok legyünk, kik egykor voltunk. Ezért most, feláldozlak téged, és ettöl még a híres Xavier professzor sem tud megmenteni.
- Maga elmebeteg! – üvöltötte magából kikelve Sophie – tudja, hogy mit beszél? Azt hiszi, a halálommal maga és ez a nö visszanyeri erejét?! Akkor miért nem ölt már meg korábban?
- El sem hiszed, hányszor próbáltam – válaszolt Drag egykedvüen – de az apád és a drágalátós barátocskáid folyton az utamba álltak. Aztán megjelent Meteor. Ha téged megöllek, Meteor sem lesz többé. Akkor már tényleg nem lesz, aki megállítson minket.
- De miért én? – kérdezte Sophie – annyi más lány van rajtam kívül! Miért pont én kellek magának?!
- Mert benned van Meteor – magyarázta a férfi – és csak az ö vére adhatja vissza erönket. De elég a fecsegéböl! Lássunk munkához.



…


Ezalatt az Intézetben a professzor még mindig azzal próbálkozott, hogy felkutassa Sophie-t. De még mindig nem járt eredménnyel. Már teljesen kimerült, így úgy döntött, engedélyez magának egy kis szünetet. Ám amikor a hálószobája felé ment, egy nöi kéz lágyan megérintette a vállát. Charles összerezzent.
- Mi a baj? – kérdezte Ororo, merthogy ö volt az – megijesztettem, professzor?
- Ororo?! – nézett rá Charles – sajnálom. Kissé kimerült vagyok.
- Látom – mosolygott a nö – pihenésre lenne szüksége. Még a maga ereje sem végtelen. És biztos vagyok benne, hogy Sophie-nak nem esett baja. Talán már hazafelé tart.
- Talán – morogta a professzor gondterhelten – de talán mégsem.
Jó éjt intett Ororo-nak és aludni tért. Talán az alvás segít valamit. Aztán reggel tiszta fejjel ismét beleveti magát a munkába. Nem tudta, hogy ez a néhány óra alvás Sophie számára akár végzetes is lehet. Vagy mégsem?


…


Logan ezalatt fel-alá járkált a szobájában. Egyszerüen képtelen volt megnyugodni, pedig a professzor erre kérte. De aggódott. Olyasféle aggodalom szorította össze a szívét, amelyröl nem is tudta eddig, hogy létezik. A feje majd szétpattant, a szíve majd megszakadt. Aggodalom, aggodalom, aggodalom! Logan nem bírta tovább. Tudta, hogy helytelen, amit tesz, de meg kellett tennie. Felkapta az egyenruháját és elindult a garázs felé. Elsö pillantása nem a saját motorjára esett, hanem arra, amelyik mellette állt. Egy másik motorra. Sophie-é volt. Most arra gondolt, mennyire várta, hogy együtt motorozhasson egyetlen lányával, de ez még nem adatott meg neki. Pedig mindennél jobban vágyott erre. Szívében hirtelen az aggodalom mellett harag, düh és gyülölet ébredt. Gyülölte az embert – ha ugyan az ilyen lény lehet ember – aki elrabolta Sophie-t. A szíve mélyén érezte, hogy lánya most fogoly és veszélyben van. Gondolkodás nélkül pattant fel saját motorjára, kiszáguldott a kapun. Vissza sem nézett, csak száguldott. Maga sem tudta hová tart, egyszerüen az érzékei vezették. Az érzékei, melyek olyan kifinomultak voltak, mint az az állat, melyröl a nevét kapta.


…


Sophie rémülten pislogott egyet Drag utolsó mondata után és próbálta felfogni az értelmét. Abban biztos volt, hogy Drag nem hazudik, de nem tudta elképzelni, hogy az ö vére árán Szerena visszanyerheti erejét. Hiszen hatalmas ereje volt, ezt tudta. Söt! Harcolt is ellene. Igaz, az Meteor volt, de Sophie már érezte az emlékeket. Nem voltak konkrét képek, inkább érzések. Drag nem várt tovább. Feloldotta a béklyót, majd megragadta a lány karját és maga után húzta. A lánynak még csak tiltakozni sem volt ideje, de úgy érezte, nem is lenne esélye. Inkább hagyta, hogy Drag azt csináljon vele, amit akar. Azaz, csak úgy látszott. Hiszen agya közben lázasan dolgozott, keresve egy kiutat, ahol megszökhet. Drag látszólag nem törödött vele, mit gondol a lány, a saját gondolatai foglalták le. Vagy nagyonis jól tudta, de nem adta tudtára. Sophie nem tudhatta. Végre megálltak a másik asztal mellett.
- Feküdj fel az asztalra! – utasította Drag – és csak semmi meggondolatlanság! Ne feledd, hogy telepata vagyok! Úgyis tudnám, ha meg akarnál szökni.
- Rendben – morogta kelletlenül Sophie és felmászott az asztalra.
- Csuklyás! Kötözd le! Nem szeretném, ha meglógna, mielött befejezödik a müvelet.
A csuklyás megtette amit Drag mondott. Sophie érezte, ahogy a kötelek megfeszülnek a csuklóján, a karján, a derekán és a lábán. Nem voltak túl szorosak, hogy ne szorítsák el a vérkeringést. Hiszen Szerenének vérre van szüksége. Sophie-t hirtelen undor töltötte el. Már nem félt, inkább undorodott ettöl a helytöl, Drag-tól és az egész helyzettöl.
- Nem értem – szólalt meg hirtelen – megölhetett volna, mikor kiszabadítottam Szerenét. Akkor miért nem tette meg? Hiszen ezért rabolt el, nem?!
- Mert akkor még nem tudtam, hogy te vagy Meteor – válaszolt csendesen Drag, mialatt hátat fordított a lánynak – ha tudtam volna, akkor már régen halott lennél.
- Értem – suttogta a lány – már mindent értek. Tehát erre kellek magának!
- Örülök, hogy megértetted – mosolygott Drag és a lány felé fordult.
Ám a mosoly azonnal lehervadt arcáról. Mert amint a lányra nézett, szinte meghült benne a vér. Sophie már nem az volt, aki volt. Már nem volt többé. Helyette egy tüzvörös hajú nö állt az asztalon. Vörös haja ragyogott, mint az eleven tüz, tüzpiros és arannyal átszött ruhája feszesen tapadt a testére. Arcán harag és gyülölet ült, két szeme szikrázott, mint a tüz izzó szikrái egy csillagtalan éjjelen. Csodálatos volt, de veszélyes. Ö maga volt Meteor!
- Me… Me… Meteor! – suttogta Drag – de hogyan, honnan?!
- Hallgass, esztelen halandó! – dörrent rá a nö – mégis mit képzelsz?! Hogy hagyom, hogy feláldozz egy ártatlan lányt?! El akartad hitetni vele, hogy ettöl Szerene ismét erös lesz! Pedig az az igazság, hogy szerelmed mindössze alszik. Nem a vérböl, hanem a sötétségböl meríti erejét, mint ahogy te is! A lány halála mindössze arra kellett volna, hogy engem félreállíts! De ez nem fog menni! Még van remény, hogy megöljelek mindkettötöket! És meg is fogom tenni, erre mérget vehetsz!
Drag megkövülten állt, egy hangot sem tudott kinyögni. Meteor fogta magát és kisétált az teremböl, ki az épületböl, ki az utcára. Még mindig forrt benne a düh, de lassan már kezdett megnyugodni. Elsétált az utca végéig, és leült egy padra, hogy kifújja magát. Mikor már kellöen megnyugodott, sóhajtott egyet, s így szólt:
- Látod, Sophie? Én megmondtam, hogy nem hagylak magadra. Mindig veled leszek, amíg szükséged lesz rám.
- Igen – szólalt meg egy hang, valahol bent – így esélyünk van a gyözelemre. Nem adhatjuk fel a reményt! Már tudom.
Meteor fáradtan bólintott egyet, majd felállt és elindult. Tudta, hosszú még az út az Intézetig. És hosszú még az út a gyözelemig. De hogy melyik út a hosszabb? Az egy nagyon jó kérdés.