Kitty már vagy fél órája kiment a szobámból (a szuperpontos radarom szerint a konyhában tartózkodott per pillanat), de még mindig ugyanúgy ültem az ágyamon, ahogy akkor, amikor átesett a falon. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult, és alighanem az izzadtság is folyt rólam.Már korábban rájöttem, hogy egyszer szembe kell néznem anyámmal, és meg kell neki magyaráznom a helyzetet, a beszélgetést nem halogathatom örökké. Azt is elterveztem (biztos, ami biztos), hogy megkérem a professzort: blokkoljon le, nehogy még romba döntsem az Intézetet a hangommal vagy valami. Korábban említette, hogy van egy külön pénzösszeg az Intézet számláján direkt a balesetek következtében keletkezett károk helyreállítására, de nem hinném, hogy ez az összeg elég lenne az egész épület újraépítéséhez. De valamiért nem bírtam magam rászánni, hogy megkérjem a professzort, visszakapcsoljam a mobilomat és felhívjam anyámat.
Nagyot sóhajtottam. Nem úgy ismertem magam, mint aki megfutamodik a hasonló problémák elől, de... ez más helyzet volt. Nyilvánvalóan nem nekem szánták azokat a szavakat apámmal; nem szabadott volna hallanom őket. Még az is lehetséges, hogy félreértettem őket.
Félreérteni! Az ilyet nem lehet csak úgy félreérteni! -horkant fel egy hang a fejemben.
Mindegy; akármi is a helyzet, azt csak úgy tudhatom meg, ha végre-valahára összeszedem magam.
Felsóhajtottam, és törökülésbe ültem. Gondolatban szólítottam a professzort.
-Igen? Miért kerestél? -kérdezte.
-Szeretnék kérni valamit. Anyám már a new yorki vonaton felhívott, de kikapcsoltam a telefonomat. Most rászántam magam arra, hogy beszéljek vele. Szeretném, ha (csak a biztonság kedvéért) blokkolna. Nem szeretném, ha porig rombolnám ezt a helyet, amíg vitatkozok anyámmal, vagy valami...
-Megértelek. Majd szólj, ha már végeztél. -búcsúzott a professzor, azzal egyedül maradtam.
Vártam pár percig, míg biztos nem lehettem abban, hogy teljesült a kérésem, azzal remegő kézzel belenyúltam a nadrágom jobb zsebébe, és előhalásztam a telefonomat. Nagyot sóhajtottam, hogy összeszedjem magam, bakapcsoltam a telefont és bepötyögtem a PIN kódomat. Hamarosan halk dallamocska jelezte, hogy a telefon készen áll. Megnyitottam a híváslistát. Ahogyan azt vártam, a legfelső név anyué volt, mellette a nem fogadott hívások ikonja. Tárcsáztam a számot, és a fülemhez emeltem a mobilt. A gyomrom görcsbe rándult az idegességtől, magam sem tudtam pontosan, miért. Hisz csak az anyámról van szó...
Igen, az anyámról.
Aki valószínűleg baromira ki lesz akadva rám, amiért el mertem szökni, és haza akar majd vonszolni. Ha igen, akkor meg kell majd győznöm.
Kicsengett. Az idegszálaim pattanásig feszültek, amíg vártam, hogy valaki felvegye. Ez szerencsére nem tartott sokáig; anyu minden bizonnyal látta, hogy én hívom.
-Igen? Te vagy az, Chloe? -szólt bele izgatottan.
-Igen, én vagyok, anya.
Izgatott sikkantás a vonal másik végén.
-Hallod? ÉL és jól van!! -szólt anya minden bizonnyal apámhoz. Majd ismét hozzám fordult.
-Mert ugye jól vagy?
-Igen, szuperül érzem magam.
-Merre vagy egyátalán?
Nyeltem egyet. Itt jött a kényes rész.
-Anya, ne borulj ki, de a szomszéd államban.
-MII??!!! -visított anyám olyan hangosan, hogy amennyire csak bírtam, eltartottam magamtól a kagylót.
-Nyugi! Biztonságban vagyok! (Egyelőre... -tettem hozzá magamban, mikor eszembe jutott a "fogadóbizottság" a vasútállomáson. Ki tudja, mikor találkozom ismét velük...)
-A szomszéd államban??!!! Jó ég, Chloe!! Merre vagy pontosan? Érted megyünk!! -hadarta. Ezt akartam a lehető legkevésbé, most, hogy talákoztam Kurttel, Kittyvel meg a többiekkel.
-NE!! Anya, nyugodj meg! Nem kell értem jönnötök. Így mindenkinek jobb.
-Hogy érted ezt?
Sóhajtottam.
-Azért jöttem el... szóval, a reggeli dolog miatt, tudod. -szégyelltem magam hisz a teljes vallomáshoz be kellett volna vallanom, hogy hallottam a vitájukat apámmal.
-Úgy érted, amiatt, mert...
-Mert mutáns vagyok. Igen. Így legalább neked nem lesz gondod amiatt, hogyan tartsd titokban, én pedig megtanulom... kezelni a dolgot. Majd karácsonyra azért hazamegyek. De persze csak ha nem bánod...
-Persze hogy nem bánom! Ne beszélj őrültségeket! És hol is vagy? Csak úgy kíváncsiságból.
-A Xavier Intézetben. Egy csomó hozzám hasonló gyerekkel. Iskolába itt fogok járni.
-Szóval... nem te vagy ott az egyetlen?
-Nem. És mindenki nagyon rendes, segítenek meg minden. A suliban még nem voltam, de át fogom vészelni. - ("Remélem..." -tettem hozzá gondolatban. A hírhedt igazgató meg a tény, hogy a Testvériséggel egy suliba- talán egy osztályba!! -fogok járni, egyátalán nem dobott fel.)
El tudtam képzelni anyám arcát. Biztos valamennyire megkönnyebbült.
-Na jól van.. akkor maradhatsz. De egy feltételem van.
-Igen? -kérdeztem görcsbe szoruló gyomorral.
-Hetente egyszer fel foglak hívni. És a szünetekben gyere majd haza.
-Ó... rendben. -mondtam. Egy tonnányi kő esett le a szívemről, hogy anyám csak ennyit kért. Ezt igazán be fogom tudni tartani. Komolyan rettegtem attól, hogy kitagad, vagy hazaráncigál. Nem is tudtam, melyik lett volna rosszabb.
-Akkor... szia. -búcsúztam el. Anyám is letette. Hívtam a professzort, és elmagyaráztam neki, mi történt.
-Csodálkoztam is, milyen könnyen vette. -tettem hozzá. A professzor felnevetett.
-Igazság szerint kicsit... besegítettem.
-Micsoda?!
-Nem szívesen vesztenék el egy potenciális tanítványt. Pláne nem azután, hogy ilyen jól összeismerkedett a többiekkel... -magyarázta. Be kellett vallanom, ez jól esett, sőt, hízelgőnek is találtam.
-Nagyon köszönöm.
-Nincs mit. -búcsúzott. Egyedül maradtam, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy túl vagyok az anyámmal való beszélgetésen.

Estig nem történt semmi különös, leszámítva, hogy volt egy kis veszekedésem Evan Danielsszel. A srác olyan hangosan bömböltette a magnóját, hogy az ablak is remegett- ezt már nem lehetett kibírni, pedig én sem szoktam nagyon halkan hallgatni a zenét, ezért Kurt, Kitty és Vadóc a pártomra álltak. A nagy hangzavart meghallva hamar csatlakozott hozzánk egy fehér hajú, sötétbarna szemű, néger nő. Mivel Evanen kívül ő volt az egyetlen sötétbőrű itt, nem esett nehezemre kitalálni, hogy csak Ororo, Evan nagynénje lehet. Jól lehordta a sárga földig az unokaöccsét (titkon még sajnáltam is...), közben mintha szikrák pattogtak volna a testéről. Amint megvizsgáltam, rájöttem, hogy az időjárást irányítja. Az persze nyilvánvaló következménye az incidensnek, hogy egyátalán nem akartam feldühíteni. Mikor mérgesen, szinte szikrákat szórva elvonult, Evan pedig duzzogva becsapta az ajtaját maga mögött, Kurthöz fordultam.
-Ez meg mi volt?
-Csak a szokásos. Ororo egy kicsit szigorúbb Evannel, mint a többiekkel, mert felelősséggel tartozik érte. A srác szülei azzal a feltétellel engedték el Evant, hogy Ororo vigyáz rá, Evan pedig engedelmeskedik a nagynénjének. Ami persze a mi Evanünknek nemigen tetszik... -vigyorgott.
-Szabad szellem a srác, vagy mi? -kérdeztem.
-Hát... eléggé önfejű. Nem igazán szereti, ha parancsolgatnak neki, habár Ororóért a tűzbe menne. Tényleg nagyon szereti a nagynénjét. -fejezte be komolyan.
Hirtelen eszembe jutott valami. Vadóc említette, hogy ő és Kurt féltestvérek; ha ez igaz, márpedg Vadócnak aligha lehetett oka ebben hazudni, még sosem láttam két ennyire különböző rokont.
-Vadóc mondta, hogy féltestvérek vagytok, de mikor rákérdeztem, lezárta annyival, hogy hosszú sztori.
-Mikor beszéltetek? -kérdezte meglepetten.
-Ma kora délután. Szóval, mi a lényeg?
-Vadócnak tényleg igaza volt: ez egy hosszú és bonyolult történet. -morogta maga elé. Most először, amióta megismertem, tényleg látszott rajta, hogy rokonok a zárkózott lánnyal; ő is mimózaként viselkedett, és begubózott. Úgy látszott, elevenébe tapintottam; nem akar a témáról beszélgetni. Sőt, mintha dühös lett volna Vadócra, miért elmondta, hogy rokonok. Megbántam, hogy szóba hoztam.
-Bocs, hogy említettem, nem muszáj elmondani, ha nem akarod... -visszakoztam zavarban. Kurt megrázta a fejét, mintha mélyen elgondolkodott volna.
-Nem baj, nem haragszom. Csak, tudod... elég furcsa a történet, és nem valami jó. Nem igazán szeretek róla beszélni.

-Nem gond. Majd beszélsz róla, ha akarsz. -mondtam, pedig majd szétfúrta az oldalamat a kíváncsiság. Gyorsan egy másik témát kerestem.

-Te, említetted az edzést, meg valami Logant. Nem tudnál kissé többet mondani? Csak hogy felkészülten érjen a holnap reggel.

-Az edzés maga nem olyan nehéz... az esetek kilencvenkilenc százalékában szimulációs gyakorlat. De Logan nem teszi könnyűvé... nehéz eset a fickó, kemény, mint a szikla és Farkas a fedőneve- ez azonban a természetére is utal. Iszonyat harapós tud lenni, és mindig nagyon megizzaszt minket.

-Ne már, Kurt, úgy beszélsz róla, mintha egy szadista lenne! -szólt rá a még mellettünk időző Kitty.

-De ha egyszer néha tényleg bevadul! És az edzései...

-Ne hagyd, hogy halálra rémisszen, Chloe! Logan alapból rendes. Kissé magába gubózik, azt elismerem, de amíg nem nyúlsz a motorjához, a repülőhöz vagy bármijéhez az engedélye nélkül, nem lesz semmi baj.

-Rendben. Tartom a három lépés távolságot. -bólintottam. Eléggé megnyugtatott Kitty összegzése, de amiatt még mindig aggódtam, hogy mi lesz az edzésen. Egyrészt féltem, hogy fel fogok sülni, másrészt nem tudtam, mire számítsak ettől a Logantől.

Elköszöntem tőlük, majd lementem a konyhába harapni valamit vacsorára. A hűtőben találtam pár szál virslit, így azokat ettem meg ketchuppal, és egy bögre teával öblítettem le. Mikor végeztem, eszembe jutott, hogy meg kéne fürödnöm, úgyhogy összeszedtem a cókmókomat, és bevonultam a szerencsére üresen talált lánymosdóba. Negyed óra múltával felfrissülten léptem ki az ajtón, de a folyosón el kellett gondolkodnom. Melyik is az én szobám???

Kopogtattam a legközelebbi ajtón. Scott nyitotta ki. Teljesen elvörösödtem szégyenemben.

-Ö... helló... kissé összezavarodtam, olyan nagy ez a hely... meg tudnád mondani, melyik az én ajtóm? -nyökögtem. Magamban a föld alá kívántam magam. Most biztos tök hülyének néz!

-Semmi baj, mással is megesik eleinte. Menj arra, és a harmadik ajtó jobbra. -mutatta. Zavartan megköszöntem, majd elbúcsúztam, és amilyen gyorsan csak tudtam, beiszkoltam a szobámba. Fellélegeztem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Végre vége ennek a kínos jelenetnek... Tényleg kéne egy szobaszám vagy valami ezekre az ajtókra...

Eltettem a törölközőt meg a levetett ruháimat (majd kérdezősködnöm kell a mosás felől), és most először lefeküdtem az új ágyamba. Puha párnán pihent a fejem, kényelmes matracon a hátam, meleg takarót húzhattam magamra, biztonságban érezhettem magam... és mégsem ment könnyen az elalvás. Ez egy új, szokatlan hely volt, még ha barátokra is találtam. Napközben kivertem a fejemből, de most újra eszembe jutott a vonatút meg az a kis jelenet a pályaudvaron. Összeszorult a torkom, miközben megpróbáltam elképzelni, vajon min törheti most Pietro meg az apja a fejét. Hogy semmi jóban, abban biztos voltam.